Hollandia - a csatornák felől - I.

Hollandiába készülve nem számol nagy gasztronómiai élményekkel az ember, hacsak nem az országban élő százféle nemzetiség valamelyikének konyháját látogatja meg. Én sem számítottam nagy étkezésekre, felejthetetlen ebédekre és vacsorákra, igaz nem is erre készültünk. Régóta dédelgetett álmunk volt egy hollandiai csatornahajózás, amit az idén végre valóra is válthattunk. Már a hajófoglalásnál kiderült, hogy jól felszerelt konyhában főzhetek magunknak, és kényelmes asztalnál étkezhetünk, lesz hűtőszekrény és felmosóvödör is.

Úgy gondoltuk, nem viszünk magunkkal semmit, se gyulait, se téli szalámit, teljesen rábízzuk magunkat a véletlenre, és ami éppen az utunkba esik, azt vesszük, esszük.

Mondanom sem kell, semmi nem úgy alakult ahogy elterveztük, ha láttunk valami jó kis üzletet, vásároltunk, aztán meggondoltuk magunkat és mégis máshol ettünk, végül az utolsó két napon már azt sem tudtuk, hova tegyük a megmaradt élelmiszereket, hogy vigyük haza a sok összevásárolt sajtot, amikor csomagjaink már így is a kritikus súlyhatárt kerülgették. De folytassuk az elején!

Amszterdamba egyórás késéssel érkeztünk este kilenckor, a lefoglalt szálloda kedves recepciósa a legnagyobb sajnálattal közölte, hogy mégsem tud minket fogadni, mert nem lettek készen az átépítési munkálatokkal, (ezt egy héttel azelőtt nem tudták?!) de megnyugtattak minket, hogy a taxi és a drágább szálloda az ő kontójukat terheli. A taxiba kicsit idegesen ültünk, kiszállva és körülnézve annál nagyobb megnyugvással summáztuk, hogy végülis sokkal jobban jártunk, nagyobb szebb szoba, a Prinsengracht egy ugrásra, étterem étterem hátán, mit akarhatunk még?



Már 10 óra is elmúlt, mikor farkaséhesen nekiindultunk, hogy együnk valamit. Extra kívánságok szóba sem jöhettek, gyorsan valamit lefekvés előtt. Jó pár étterem, pizzeria, kocsma, pub került utunkba, de az egyikbe nem lehetett beférni, a másikban egy lélek sem volt, - szoktuk volt mondani, a szakács is haza jár ebédelni -, a harmadikban nem volt étlap.

Végül egy arab írásos Zina nevezetű éttermet találtunk, ami hangulatosnak is tűnt, a vendégek se taposták egymást, így lesz ami lesz, beültünk. Egy igen jóképű középkorú férfi jött üdvözölni bennünket fehér nadrágban, fehér ingben, rózsaszín mellényben, kihozta a megrendelt italt, majd szórakoztatásunkba fogott. Bemutatta az éttermet, amiről kiderült hogy marokkói konyhát visznek, és illedelmesen felajánlott egy általa összeállított ételsort, amit mi illedelmesen, a dilettánsok teljes nyugalmával el is fogadtunk. Soha nem voltam még marokkói étteremben, de rögtön beugrott Csili marokkói beszámolója, és tudtam, nincsenek véletlenek. Amíg sörünket „szürcsölgettük”, a fehérruhás szépember többször „ránknézett”, és valószínűleg látszott rajtunk, hogy az éhhalál szélén állunk, mert megjelent egy tálka hummusszal, hozzá isteni friss meleg kenyérrel. Nagy barátja vagyok én a hummusznak, oda is voltam rendesen, de legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy éppen az első este, egy kutyafuttában talált helyen az egyik ámulatból a másikba fogok esni.