Wednesday 18 July 2007

Gyömbérital


Melegrekordok dőlnek meg nap mint nap, és nem mindenki nyaral! Ezt a legeslegjobban üdítő italt azoknak ajánlom, akik még nem, vagy már nyaraltak, és otthon vagy a munkahelyen kell kibírniuk a dögmeleget. (A recept a Govinda-könyvből való)

Hozzávalók

10 dkg cukor (vagy 12 db édesítő tabl.)
5 db citrom leve
3 dl narancslé
5g vaniliás cukor
5 citromkarika
2kk gyömbér
2 szem szegfűszeg (a szegfűszeg és a kardamom mennyiségét ízlés szerint emelni lehet, én most a 6-6 szemnél tartok)
1 fahéjrud
2 szem kardamon
14 dl szánsavmentes ásványviz
5 dl víz a gyömbérfőzethez

A fél liter vízbe tettem a fűszereket, az édesítő tablettákat, a kicsavart citromok héját és felfőztem, mint a szirupot. A gyömbért a legvégén kevertem hozzá. Felöntöttem a narancs- és citromlével, az ásványvízzel, belekarikáztam a citromot, és először egyben hűtöttem be, majd ásványvizes palackokba töltöttem, és visszatettem a hűtőbe. Egy jégkockatartóba is öntöttem belőle, így a jeges hatás szervírozásnál még könnyebben elérhető.

Monday 9 July 2007

Romantikus tallér
Jane Austen Klubjának összejövetelére



Joanne Fluke amerikai írónő eddig kilenckötetes gasztro-bűnügyi sorozatának három fordítása nálunk is megjelent. A történetek főszereplője Hannah Swensen harminc éves szingli, aki egy minnesotai kisvárosban cukrászdát vezet, süteményeket kreál, süt és szállít a város társadalmi, kulturális és egyéb programjaira, rejtélyes gyilkosságok szálait bogozgatja, és nem mellékesen várja az igazit. Hogy megtalálja-e, az feltehetően kiderül a második, harmadik, esetleg későbbi könyvben, az „Egzotikus csók és gyilkosság” című pilotműben mindenesetre még nem tart ott. A könyv nemcsak cselekményében izgalmas, de egyszerűen elkészíthető sütemények receptjeiben is bővelkedik, amelyek aktív szerepet játszanak a történetben.

A receptek egyike, a romantikus tallér - mely a helybeli Jane Austen-imádók Klubja rendezvényére készült - nevében kicsit talányos, tanulmányozásakor legalábbis nem jöttem rá, a barnacukor vagy a sok gyömbér teszi-e romantikussá. Lehet hogy Elisabeth Bennet ilyen sütivel kínálta meg Marc Darcyt a Büszkeség és Balítéletben? Ha igen, akkor feltétlenül az! - De ez nincs benne a könyvben!


Hozzávalók:

10 dkg vaj
25 dkg barna cukor
2 tojás (a recept ugyan egy tojást ír, de úgy nem áll össze)
2 teáskanál sütőpor
½ teáskanál só
2 teáskanál őrölt gyömbér
35 dkg liszt
kristálycukor


A vajat felolvasztottam, hozzáadtam a barnacuk-
rot, a sütőport és a sót, a könnyedén felvert tojásokat, a gyömbért és végül a lisztet, majd jól összedolgoztam. A tésztát egy folpackba csavartam és éjszakára a hűtőbe raktam. Reggel a jól kihűlt masszát a folpackkal együtt hosszú rúddá nyújtottam, kb. 6-7 cm ármérőjűre, majd levéve a folpackot, 5-6 mm-es szeleteket vágtam belőle. (Az „eredeti recept szerint golyókat kell formálni, majd lelapítani, de én egy sokkal egyszerűbb megoldást találtam, és a végeredmény ugyanaz.) A tésztaszeleteket kristálycukorba forgattam, majd sütőpapírral bélelt tepsibe rakosgattam, egymástól 3-4 cm-re. Az első tepsivel 12 percig sült, a második 15 percig, 19o fokon. A hosszabb sütési idő a gyömbér ízét sokkal intenzívebbé tette. A megsült tallérokat rácson hagytam kihűlni.

Thursday 5 July 2007

Hollandia - a csatornák felől
II.
Eközben vendéglátónk munkaruhát váltott, vagyis a rózsaszín mellény lekerült, és kötényt kötött. Némi hókusz-pókusszal elénk varázsolta az első fogást, és bár fogalmam sem volt róla mi az, ránézésre és megkóstolva mindjárt a bisteeya jutott eszembe. Hús, fahéj és gyömbér keveréke, édeskés íz, mindez réteslapok között, rajta porcukor. Bár férjem nem szereti, ha hangos hm-hm-hm-hm-kel nyilvánítok tetszést, ezúttal belátta, hogy helyénvaló az áradozás. Sajnos annyira belefeledkeztem az élvezetbe, hogy a fényképezőgép meg teljesen kiment a fejemből. Marokkói emberünk közben megint átdizájnolta magát, a kötény helyett visszavette a rózsaszín mellényt és öltözékét megtoldotta még egy fehér zakóval is, biztos a főételhez dukál a kabát. Szépen kiadjusztálva magát hozta a következő fogást, báránynyárs bulgurral, - a bulgurágyon padlizsános, hagymás, paradicsomos (?) fahéjas zöldségragu, ami állagában a lecsóra emlékeztetett. Ilyen ételek és még divatbemutató is! Közben állandóan szemmel tartott minket, és ha csak megmozdítottuk felé a fejünket, ott termett. Magabiztos, délceg járásával ahogy végigment a termen, biztosra vettük, hogy ő a főnök. Udvarisasan kérdezgetett, mi hogy ízlett.




Miután biztosítottam őt, hogy ilyen finomat még soha életemben nem ettem, - és ezt komolyan is gondoltam - hamiskásan rám mosolygott - ő már tudta mi következik - és pár perc múlva hozta az édességet. Málna, vaníliafagylalt, leheletvékony karamell-lap, és körös-körül mentás, citromos, citromhéjas cukorszirup. Méltó befejezése a vacsorának. A férjem kezdeményezte, hogy igyunk még valahol egy pohár bort, de minél tovább meg akartam őrizni a csodás ízeket a számban. Út közben a szálloda felé javasoltam, hogy maradjunk Amszterdamban és fizessünk be Zinához.




Másnap a kiadós reggeli után mentünk ki a pályaudvarra, és indultunk Frieslandba. Csodálkoztunk, hogy az alig 13o km-es távolságra miért megy 3 órát a vonat, de kalauzunk készségesen tájékoztatott minket, hol és milyen állomásokon kell majd átszállnunk. A királyi többes enyhén szólva szíven ütött, mert ezek szerint akkor ebből lesz több is, és elborzadva gondoltam a sok-sok megmászandó lépcsőre, a hátizsákra és a kofferra. Ha hajózni indul az ember, nem ússza meg sok csomag nélkül, mindenre gondolni kell (?) ráadásul az időjárási prognózis sem biztatott rekkenő hőséggel, inkább sok esővel, viharral.


Már 2 órakor a városkába érkeztünk, és kis technikai záporszünet után taxi után néztünk. Ennél - úgy tűnt mi sem könnyebb, mert a pályaudvar előtt található egy taxitelefon, azon csak be kell szólni, és 15 percen belül már ott is a kocsi. Taxisunk – aki korrekt menetnaplót vezet, beírta hol vett fel bennünket, hogy hova kell vinni minket, majd a kikötőbe hajtott. Nem értettük, mit kell annyit könyvelnie, de ezek szerint a bizalom alapja tényleg a gondos ellenőrzés - megmondta már Dzserdzsinszkij is. A tulajdonos fiatalember Alexander, mint régi ismerőst üdvözölt minket - igaz elég sokat konzultáltunk már telefonon -, rövid adategyeztetés és kávézás (a cukor, a tejszín és a hollandiában elmaradhatatlan kávékellék, a gyömbéres keksz a képen látható dobozban) után - hajónkhoz vezetett.


Már csak pár hajó állt benn, egy öreg házaspár egy kutyussal épp indulás előtti percekben. A férfi rendületlenül hordta az ásványvizet, sört, ládaszám az élelmiszereket, a kutya állandóan a lába alatt ugrált, én meg kezdtem elbizonytalanodni – lehet hogy éhen fogunk halni?


Kaptunk néhány térképet, a hajóvezetői lecke sem tartott sokáig, a navigálás az én tisztem lett. Megtudtam, hogy a hajózási térképnek itt különösen fontos jelentősége van. A csatornák mélysége különböző, a hajó merülése konstans, tehát csak arra mehetünk, amerre a mélység legalább 16 dm, vagyis 16 deciméter. Rövid gondolkodás után – más tisztség nem lévén - vállaltam a feladatot. Elköszöntünk Alexandertől, bekötöttük a fedélzeti láncot, kinyitottuk a magunkkal hozott hajónaplót és megtettük az első bejegyzést.
17.oo Sirocco nevű hajónkra ünnepélyesen kitűztük a magyar zászlót

Legek a konyhámban - Kördés



Újabb kördést görgetett hozzám Maci, - folytatva Gabojsza, és Pamina leltárát a gyakran használatos, a kevésbé, valamint egyáltalán nem használatos konyhaeszközökről - és eléggé megrémített. Megrémített, mert ugye ha feketén-fehéren leírom, ráadásul még „publikálom” is melyek ezek, mindjárt felmerül a kérdés, miért is tartogatok a tágasnak éppen nem mondható konyhámban és még kevésbé tágas spájzomban felesleges dolgokat. Márpedig vannak ilyenek. Nyugodtan elmondhatom magamról, nem vagyok a hosszas tépelődések embere, ha megtetszik valami „kütyü”, azt megveszem, függetlenül attól, hogy szükségem van-e rá vagy sem, ez persze mindig később derül ki. Legutóbbi szerzeményemet például, egy „Zenker by Fackelmann” márkájú „tálalásvarázs”-t a pénztártól való távozás után azonnal megbántam. Most is fenn van a legfelső polcon. Maci tematikus felsorolása nagyon tetszett, az ő metódját követve végigpásztáztam a spájz és a konyhaszekrény polcait és a következő megállapításra jutottam:


A leggyakrabban használt – nélkülözhetetlen konyhai eszközök


· Aprító (nap mint nap – akár elkelne egy új)
· Mérleg
· Kukta (3 különböző méretű)
· Vízforraló
· Botmixer
· Mikró
· Habverők
· Krumplihámozó
· Kőmozsár
· Konyhai óra


A legritkábban használt konyhai eszközök


· Tésztagép (le sem merem írni, mert akkor sajdult rá a fogam, amikor éppen nem lehetett itthon kapni, és a férjem bejárta érte Tolnát-Baranyát és Bécset is, mire megszerezte nekem) – többször beraktam már a mosogatógépbe
· Elektromos citrusprés
· Kézihajtányos citrusprés
· Fritőz
· Kuglófsütő
· Pizzatepsi
· Szeletelőgép
· Mosófazék (nem vicc!)
· Szendvicssütő
· Kenyérpirító
„Tálalásvarázs” - Zenker by Fackelmann


Mindezeket számbavéve akár szervezhetnénk egy
csere-bere akciót is, hátha valakinek pont az hiányzik ami nekem már feleslegessé vált. A kördést pedig Fűszer és Léleknek továbbítom.



Wednesday 4 July 2007

Hollandia - a csatornák felől - I.



Hollandiába készülve nem számol nagy gasztronómiai élményekkel az ember, hacsak nem az országban élő százféle nemzetiség valamelyikének konyháját látogatja meg. Én sem számítottam nagy étkezésekre, felejthetetlen ebédekre és vacsorákra, igaz nem is erre készültünk. Régóta dédelgetett álmunk volt egy hollandiai csatornahajózás, amit az idén végre valóra is válthattunk. Már a hajófoglalásnál kiderült, hogy jól felszerelt konyhában főzhetek magunknak, és kényelmes asztalnál étkezhetünk, lesz hűtőszekrény és felmosóvödör is.

Úgy gondoltuk, nem viszünk magunkkal semmit, se gyulait, se téli szalámit, teljesen rábízzuk magunkat a véletlenre, és ami éppen az utunkba esik, azt vesszük, esszük.

Mondanom sem kell, semmi nem úgy alakult ahogy elterveztük, ha láttunk valami jó kis üzletet, vásároltunk, aztán meggondoltuk magunkat és mégis máshol ettünk, végül az utolsó két napon már azt sem tudtuk, hova tegyük a megmaradt élelmiszereket, hogy vigyük haza a sok összevásárolt sajtot, amikor csomagjaink már így is a kritikus súlyhatárt kerülgették. De folytassuk az elején!

Amszterdamba egyórás késéssel érkeztünk este kilenckor, a lefoglalt szálloda kedves recepciósa a legnagyobb sajnálattal közölte, hogy mégsem tud minket fogadni, mert nem lettek készen az átépítési munkálatokkal, (ezt egy héttel azelőtt nem tudták?!) de megnyugtattak minket, hogy a taxi és a drágább szálloda az ő kontójukat terheli. A taxiba kicsit idegesen ültünk, kiszállva és körülnézve annál nagyobb megnyugvással summáztuk, hogy végülis sokkal jobban jártunk, nagyobb szebb szoba, a Prinsengracht egy ugrásra, étterem étterem hátán, mit akarhatunk még?



Már 10 óra is elmúlt, mikor farkaséhesen nekiindultunk, hogy együnk valamit. Extra kívánságok szóba sem jöhettek, gyorsan valamit lefekvés előtt. Jó pár étterem, pizzeria, kocsma, pub került utunkba, de az egyikbe nem lehetett beférni, a másikban egy lélek sem volt, - szoktuk volt mondani, a szakács is haza jár ebédelni -, a harmadikban nem volt étlap.

Végül egy arab írásos Zina nevezetű éttermet találtunk, ami hangulatosnak is tűnt, a vendégek se taposták egymást, így lesz ami lesz, beültünk. Egy igen jóképű középkorú férfi jött üdvözölni bennünket fehér nadrágban, fehér ingben, rózsaszín mellényben, kihozta a megrendelt italt, majd szórakoztatásunkba fogott. Bemutatta az éttermet, amiről kiderült hogy marokkói konyhát visznek, és illedelmesen felajánlott egy általa összeállított ételsort, amit mi illedelmesen, a dilettánsok teljes nyugalmával el is fogadtunk. Soha nem voltam még marokkói étteremben, de rögtön beugrott Csili marokkói beszámolója, és tudtam, nincsenek véletlenek. Amíg sörünket „szürcsölgettük”, a fehérruhás szépember többször „ránknézett”, és valószínűleg látszott rajtunk, hogy az éhhalál szélén állunk, mert megjelent egy tálka hummusszal, hozzá isteni friss meleg kenyérrel. Nagy barátja vagyok én a hummusznak, oda is voltam rendesen, de legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy éppen az első este, egy kutyafuttában talált helyen az egyik ámulatból a másikba fogok esni.

Tuesday 3 July 2007

Kapros petrezselymes sárgarépakrém-leves




Nyárvíz idején könnyű ételekre vágyunk, én leginkább könnyű levesekre, ha lehet a húst is kiiktatom a menüből. Sárgarépát ugyan egész évben kapunk, de azért a friss répa ízét nem árt ilyenkor kiélvezni.

Hozzávalók 4 személyre

1 kg sárgarépa
2 evőkanál vaj
1 evőkanál vegeta
4 babérlevél
2 dl tejszín
1 evőkanál liszt
só, fehérbors,
kapor és petrezselyem
citromlé

A sárgarépát felkockázzuk vagy karikázzuk, minél kisebbre, annál hamarabb fő, annál könnyebben turmixolható. A 2 evőkanál vajon megdinszteljük, majd hozzáadunk 1 l vizet, és a vegetát, babérleveleket. Kb. 2o percig főzzük, majd ha kicsit meghűlt, a főzőlével együtt összeturmixoljuk vagy botmixeljük. Egy kanál liszttel besűrítjük, de ha nagyon sűrűnek találjuk, egy kis vízzel még lazíthatunk rajta. Hozzáadjuk a 2 dl tejszínt, és citromlével és fehérborssal ízesítjük. Kaporral és petrezselyemmel hintjük meg.

Monday 2 July 2007

Mediterrán padlizsános szendvics



Csili néhány nappal ezelőtt szendvicsekről posztolt, valamint a szendvics kitalálójáról John Montaguról. Közhírré teszem, én is kitaláltam valamit. Vagy inkább felfedeztem. A piros pesto sokoldalú hasznosíthatóságát. Legnagyobb értéke természetesen a 12 perces tészta elkészíthetőségében van, jó szolgálatot tesz egy paprikás krumpli feljavításában is, de a szendvicskészítésben rejlő érdemeit csak most fedeztem fel. Jobb később mint soha! Az ötletet végül is a paprikás krumpli adta, milyen jól lehet egy kis paradicsomos ízt cserkészni az azt nélkülözni nem nagyon tudó ételekbe. A múlt nyár nagy slágere volt nálam a mediterrán típusú padlizsános szendvics, amely alapanyagául az otthon szárított paradicsom szolgált. Természetesen ezt is én saját magam követtem el, Csili utasításait szigorúan betartva, csak a számításba csúszott némi hiba. Nem szólt a fáma a mértékekről, hogy tudniillik hány száz kiló paradicsomot kell megszárítani ahhoz, hogy az kitartson egy évig. Mert az enyém még egy hónapig sem tartott, hiába takarékoskodtam vele de nagyon. Így, most hogy a padlizsán is szezonjába fordul lassan, eljött a padlizsános kenyér ideje is, de most a szárított paradicsom helyett piros pestos változatban.

Hozzávalók:
1-2 szelet kenyér, vagy 2 ciabatta fejenként
annyi szelet padlizsán, ahány szelet kenyér vagy db ciabatta
szárított paradicsom, vagy piros pesto
olivaolaj
só, bors, fűszerek

A padlizsánszeleteket megsózzuk, pár percig állni hagyjuk, majd letöröljük. Újra sózzuk, borsozzuk. Fokhagymás-csilis (vagy amilyen van) olivaolajjal megkenjük, majd forró serpenyőben megsütjük. A kenyérszeleteket vagy ciabatta feleket szintén a serpenyőben pirítjuk, ha ragaszkodunk a kenyérpirítóhoz, abban is lehet. A megpirult szeleteket bekenjük a piros pestoval, majd rátesszük a sült padlizsánszeleteket. Én még ekkor is megborsozom, úgy jó ha jó fűszeres.
Paprikás krumpli
- amikor nincs otthon semmi



Bizony régen írtam és régen is főztem, sőt több mint két hete még a világháló közelébe se nagyon kerültem, ami persze nagyon jót tett internet-függőségem gyógyítandó. Ma aztán barátosném vidéki parasztházában az úti élménybeszámoló mellett főzés is volt, a fotoapparat is előkerült, bár az étek a tipikusan a nincs itthon semmi jegyében készült. Vagyis hát volt azért egy kis krumpli még a tavalyiból, pár szál árválkodó penne a zacskó alján, az üvegben még egy kanálnyi Bertolli-féle piros pesto, egy rég elfelejtett háromcentis turista-szalámi darab és még két fontos dolog, ami végül is a paprikás krumplink savát-borsát mégiscsak megadta, kertben nevelt újhagyma és friss bazsalikom. A két tekintélyesnek egyáltalán nem nevezhető csemege uborka már csak hab volt a tortán, fogheggyel harapdálva épp kitartott a „lakoma” végéig. Jópárszor tapasztalhattuk, hogy az ilyen - a semmiből összedobott - ételek nagyon finomak tudnak lenni, pláne ha jó éhes az ember, a barátnőm szerint ezzel nyugodtan benevezhetnék a mesterkurzusba.
Hozzávalók: krumpli mindig van otthon, hagyma mindig van otthon, olaj mindig van otthon, még pirospaprika is, a többi – ami éppen van otthon.